2018. március 22., csütörtök

, ,

Moro - Zúzmaralángok



/Figyelmeztetések a lap alján./

Előhang

Alkalomadtán hallani még a sikolyukat. Meg a tűz ropogását. A szél a hátán hordja az égő hús füstös, keserű szagát. A horizonton pattognak a szikrák az ég felé, miközben az alkony véressé varázsol mindent. A faluban megrakott máglya körül az emberek őrült örömtáncot lejtenek, miközben körbejár a férfiak és a nők között a friss sör. Arcukat eltorzítja a vigyor és a káröröm vegyes keveréke, és nem lesznek másabbak, mint azok a teremtmények, akiket félnek. Közben kézről kézre jár körbe markukban a szennyezett ruhadarab, melyet a testéről tépnek le, hogy aztán szégyenkezve megtapogassák, majd az áldozatuk szétzilált ruháját is a lángok közzé dobják, miközben a máglyarakás felé köpködnek. Ezekben a pillanatokban senki sem figyel rájuk és az égő testükre, nem hallják őket. Messziről is csak alig vehető észre a szájmozgásuk. A szemfülesebb falusiak ezt csupán hiába való kántálásnak, ostoba szabadulási kísérletnek veszik. Csak nevetnek. Nevetnek azon, ki rontást hozott az állataikra és a földekre. Nevetnek a haldoklón, aki kegyetlen módon gyilkolta meg szeretteiket és lopta el boldogságukat. Ahogy hanyatlik lefelé a nap, úgy enyészik fel a máglyán égő teste. De ahogy a hold felkel, és ezüstös takaróba burkolja be a tájat, ismét félelem tölti el a szíveket. Lassan feloszlik a részeges tömeg és támolyogva indulnak haza. Behúzódnak a szenteltvízzel, a hagymával és a kereszttel védett otthonaikba. Imákat mondanak az újszülöttjeiknek, és ártatlan gyermekeiknek. Végül rettegve hajtják álomra fejüket, majd átadják az éjszakát valami másnak. A kialudt máglyán megmaradt hamut és rongydarabokat szerteszét hordja a szél. Az éj beköszönt és eljön a sötétség birodalma, melynek szülöttei emberi vérre éheznek. 

Nem is olyan messze a falutól, egy menekülő árny suhan keresztül a köd lepte erdőn, ahova a holdfény nem ér el. Az erdő fekete, göcsörtös fái is ellenségként merednek a lovon ülő férfira. A talaj felől kísérteties füst szál fel, miközben méregzöld derengés nehezíti még jobban a látását. Egyre gyorsabban hajtja hátasát, miközben védelmezően magasodik az ölében kucorgó gyermekei fölé. Üldözőik acsargó hangja egyre közelebbről hallatszik. Magában reménykedik, hogy lova ne botoljon meg a bütykös, földből előmeredező vastag gyökerekben, és nem ugrik rájuk másik ellenség. Felhagy azzal a kísérletével, hogy megpróbál kitalálni a rengetegből, minden bizalmát lovába fekteti, hogy az ösztöneire hallgatva kivezesse őket onnan. A rekedtes, madár vijjogásához hasonló acsargás egyre közeledik. Hirtelen egy kivehetetlen árny ráveti magát a férfi bal lábára, majd a kampós karmokban végződő kezét a combjába és a vádlijába mélyeszti. Ő fogcsikorgatva igyekszik megmaradni a nyeregben, mert tudja, ha lezuhan, gyermekeit is magával rántja az üldözők karmai közzé. Minden erejét összeszedve jobb kezével szorosan átöleli lányait miközben továbbra is kapaszkodik bal kezével a kantárszárba és lovának csapzott sörényébe. Jobb lábát görcsösen egyre inkább a kengyelbe nyomja, hogy tartsa az egyensúlyát. Idősebb lánya eközben sietve belenyúl apja sötét kabátjának mély zsebébe. Hamarosan elővesz egy püspöklila folyadékot tartalmazó gömb alakú üvegcsét. Apjával mély levegőt szippantva visszatartja a lélegzetét, miközben szabad kezével befogja húga orrát és száját. Fogai közzé emeli az üvegcsét és leharapja a kemény kupakot. A férfi a kantárt tartó kezével megragadja az üveget és ugyan azzal a lendülettel a lábába kapaszkodó lényre önti. Éles sikoly hagyja el a teremtmény száját, miközben a méreg beivódik szervezetébe. Már kezdi érezni, hogy a lábát marcangoló üldözője csupán élettelen testként kapaszkodik belé.

– Apa – szólal meg egy idő után idősebbik lánya. – Legközelebb bekenem a lábad ilyen esetekre a saját készítésű robbanócukros krémemmel.

– Akkor ne lepődj meg, ha lábam tőle pattogó hangokat fog kiadni, aztán durr, eltűnik! – feleli mosolyogva az apja.

– Jaj, apa! – sóhajt fel lánya, de nem tudja leplezni mosolyát. Eközben lassan kiérnek az erdőből, és egy általuk sosem látott vidék tárul szemeik elé.

A holdfény táncot lejt az ezer tóval borított földön. A keskeny út mohákkal benőtt vonala kígyózik a tavakkal borított tájon, bele a végtelenségbe. A halovány, zöld köd a tavak felszínén pihen meg. Üldözőik hangja elhal mögöttük, lassabb ütemben haladnak tovább. Rövid idő elteltével a férfin erős fájdalom lesz úrrá, arcán izzadtságcseppek sorakoznak. Ereje egyre inkább elhagyja, és minden igyekezete ellenére csúszni kezd a nyeregből. Elhomályosuló látása előtt a messzeségben, a végtelennek tűnő úton feldereng valami kapuhoz hasonlatos építmény. Lovát vágtára ösztökélve megindul célja felé, ám ereje végleg elhagyja, és nehéz zsákként lezuhan a hátasáról, a már alvó gyermekeivel együtt. Miután földet értek, kisebbik lánya hangos zokogásba kezd a hirtelen esésétől és a meglepettségtől. Idősebbik gyermeke felkapja ölébe a kislányt, miközben apja felé siet. Messzebb lovuk lassítani kezd, miután érzi, hogy lovasai eltűntek, és visszafordul feléjük. A férfi ekkorra már önkívületi állapodba kerül, és csak markolja a hasáig felhúzott lábát. Nyaka vörösödni kezd és az erek vészesen dagadnak rajta. A lánya földre teszi a síró kishúgát, majd minden igyekezete ellenére sem tudja leszedni apja bal lábán csüngő tetemet. A férfi kezei eleresztik a lábát, mely élettelenül a földre zuhan. Mikor lánya észreveszi, hogy természetellenesen feszül a nadrág szára, felhasítja, ahol csak tudja. Szörnyű látvány tárul szeme elé. A kampós karmok a combba és a vádliba tövig mélyednek, és a sebből püspöklilás színű, gennyes folyadék szivárog. Az erős méreg beleitta magát a sebbe, mely kezdte elrohasztani a szöveteket.

- Vigyázz rá! – utasítja testvérét, aki továbbra is sír miközben bólogat, majd a nyeregtáskához siet, amiből egy vastag kötelet vesz elő. Gyorsan párszor körbe tekeri a comb legfelső, ép részén, és az egyik végét húgának kezébe adja, miközben a másik végét ő szorongatja.

- Húzd, amilyen erősen csak tudod, el kell szorítanunk! – szól oda testvérének, aki könnyekkel keresztezett arccal, hangos hüppögések kíséretében hátrál, és húzza, feszíti, amennyire csak tőle telik. Eközben ő is meghúzza a kötelet, egyre szorosabban, miközben szabad kezével ellent tart a lábnak. Amikor kellőképpen sikerül elszorítani apjuk végtagját, elkéri a kötél másik felét és erős görcsre köti.

- Most mi lesz, apa meg fog halni? – kérdezgeti sírós hangon a nővérét, aki mindkét kezét a férfi gennyes, több helyen véres lábára helyezi.

- Nem, nem fog. Nem hagyjuk neki. De jól jegyezd meg, amit most mondok! Erről, amit most fogsz látni, soha, senkinek sem beszélhetsz! Új életet kezdünk, ezt pedig nem szabad megtudniuk. El kell felejteni, hogy kik voltunk, mert muszáj élnünk! Világos? Érted, amit mondok?

- Igen, értem – hangzik remegő hangon a felelet. Nővére keze körül fekete hamudarabok szállnak fel, majd a lány karjai a könyökéig elfeketednek, körmei hosszú fekete karmokká nőnek. Apjuk lába először egyre csak fakulni kezd, majd szürkévé válik. Először a lábfején jelennek meg a mély, barázdált bevágások. A repedések vonalának menete vörösen izzik, miközben lassan porladni kezd a lábfeje, majd azt követően a sípcsontja, a kampós karmú lény a combbal és a vádlival együtt. Végül csak egy csonk marad meg a kötél fölött. A nagyobbik lány szeme könnyes lesz, és egyre csak bámulja az elkötözött csonkot. Apja eközben lassan visszanyeri eszméletét és óvatosan felül. Meglepődbe veszi tudomásul, hogy él, és nem érzi a fájdalmat a lábában. Aztán még jobban meglepődik, mert nem érez semmit, még a lábát sem. Észreveszi a csonkot, és ránéz szipogó lányaira.

- Sose tudtam gyógyítani – szól az idősebb remegő hangon. – Csak így tudtam segíteni.

- Ó, lányom, hát kicsit túlzásba vitted ezt a robbanócukros krémet, nem igaz? – bökte vállon gyermekét, halvány hahotázás közben. Mivel lánya csak még hevesebb sírásba kezdett, valamint a kisebbik is csatlakozott hozzá, magához szorította őket. – Megmentettétek az életem. Nincs mit megbánnotok. És, ha csak egy lábam van? Mi van akkor? Az élet fontosabb egy lábnál, vagy bármilyen elvesztett végtagnál. Minden rendben.

- Mit mondunk, ha kérdezik?

- Azt, hogy balesetben elvesztettem.

- De ha kérdezik, hogy jutottál ilyen messzire fél lábbal? Meg, hogy hol van a mankód? – teszi fel a további lehetséges kérdéseket a lánya.

- Majd kitalálunk egy történetet. Most pedig, segítsetek vissza a lóra. Megtanítottad neki, hogy lefeküdjön eléd, ha fel akarsz rá szállni, nem igaz? – A lánya bólint, majd a lovukhoz sétál. Kétszer megpaskolja az oldalát, mire az állat engedelmesen térdre ereszkedik. A férfit felsegítik a hátára, majd ők is nyeregbe szállnak.

- Hopp, hopp hopp! – paskolta meg ismét kétszer a lány a ló nyakát, mire felállt a földről.

Útra kelnek az éjszakában. Lassan belevesznek a zöld ködbe és tovább lépnek a jövőjük felé. 

1. fejezet - A nyílvessző hangja


Fehrur tartományában hajnalodott, bár a sűrű köd és a komor esőfelhők teljesen eltakarták a napot. Az Ezer Tó Földjén igazán ritkaságnak számított a napfény, mely évente csupán egyszer ragyogta be a vidéket, ami általában a napéjegyenlőségre esett. Akkor egy kicsit felpezsdült az élet Shrin falujában, ahova idegenek jöttek megcsodálni a különleges jelenséget. Ám a napéjegyenlőség nemrég ért véget, Shrin pedig ismét tengette szokásos életét. Neves halászfalu hírében állt, a férfiak szinte egész nap a tavakat szelték a különleges fajták után kutatva, melyeknek igen csak magas piaci értéke volt. Ennek köszönhetően a gazdagabb faluk közzé tartozott. Más hajósok egyszerűen eltévedtek volna a tavakkal tűzdelt, ködös rengetegben, de az itteniek megtanulták a módját a túlélésnek. Nem volt veszélytelen kihajózni és a zöld köddel betakart tavakon evezni. Számtalan vízi és mocsári szörnyeteg lapult meg víztükör különös mélységeiben. Ezek ellenére a férfiak kihajóztak és jobb esetben hazatértek zsákmánnyal, vagy a nélkül. Az asszonyok feladata pedig az áru elszállítása és eladása volt a környékbeli közösségeknek.

A hajnal beköszöntével felkeltek a férfiak és a könnyű, lebegőfából kifaragott csónakokra szállva újabb halászásra indultak.

- De apám, én nem akarok menni! – hallatszott egy fiú lázadó hangja a kikötők felől.

- Ugyan már, fiam, hát jó móka lesz! Lehet, hogy ma kifogunk egy sáfrányos halat! Akkor aztán egy hétig ki se kell mennem a tavakra.

- Felőlem akár egy lápi sellőt is hazahozhatsz, akkor sem fog érdekelni a halászat!

- De mi Menthok már több, mint száz éve őrizzük a halászat művészetét! – kezdett bele a szónoklatába az apa. – Az első Mentho volt az, aki felfedezte a sáfrányos halat! Te is jól tudod, hogy a pikkelye mennyire értékes!

- Értékes volt, apám, már nyolc éve senki sem talált sáfrányos halat.

- Igen, igen, amióta az a boszorkány család ide költözött, csak a balsors jár ránk – bólogatott a férfi. – Szerencse, hogy a falu szélén laknak. Az kéne nekünk, hogy a többi hal is ugyan úgy eltűnjön. Még jó, hogy a kiseli hal megtalálható az északi tavaknál. No, ha azokat is eltűntetik…

- Apám, nem is láttuk őket, amióta megérkeztek. Lehet, itt sincsenek – vágott apjának szavába a fiú.

- Óhohó! Hát hogyne lennének! Éjszaka élik a világukat! Tudom én jól! Az az öreg apjuk is mindig sántikál valamiben, én mondom!

- De apám, neki eleve hiányzik egy lába – forgatta a szemét az ifjú.

- Vagy egy kereke. Khm. Gwynn, fiam, ne engedj a látszatnak! – nézett mélyen gyermeke szemébe a középkorú férfi. – Továbbá, Gwynn, ne menj ki a falu szélére. Veszélyes. Főleg éjszaka.

- Jól van, apám, nem megyek oda. Úgyis gyakorolni fogok – erre az apja felnevetett.

- Te is ugyan olyan megszállott vagy valami iránt, mint a többi Mentho. Csupán téged nem érdekelnek a halak. Na, jó most az egyszer eredjél a dolgodra. Viszont holnap után jössz velem, erről nem nyitok vitát! – szólt engedékenyen az öreg, miközben bepakolta az élelemmel teli batyuját a csónakba.

- Köszönöm apám – örvendezett meg a fiú és miután búcsút vettek, hazafelé indult.

- Gwynn! – szólt utána a szülője, mire visszafordult az egyre távolodó csónak felé. – A lápi sellők is igazán értékesek, főleg a hajuk! Abból fonják az asszonyok a hálóinkat! – Fia válaszul visszaintegetett és folytatta útját hazafelé. Lassan baktatott a latyakos, mohával borított úton, miközben odaköszönt az arra járó asszonyoknak. Amint haza ért, beszaladt házba mely teljesen beszívta magába a víz és a halszagot. Gwynnt, akárhányszor belépett ide mindig elkapta az émelygés. Képtelen volt hozzászokni ezekez a szagokhoz, pedig már tizenöt éve itt élt. Orrát facsarva besietett az egy szem szobába, ahol szüleivel együtt aludt. Anyja tegnap hajnalban vitte el az öreg öszvér hajtotta, halakkal és egyéb vizí portékákkal megrakott kocsijukat a két napi járóföldre lévő Estharu falujába. Kivette az ágy alól az íját és a nyílvesszőket, amiket saját maga eszkábált. Nem voltak a legtökéletesebbek, látszott rajtuk, hogy egy fiatal kéz alkotta őket. Még mielőtt elindult volna a gyakorlóhelye felé, kinézett az ágy melletti ablakon. A távolban, a köd ölelésében felderengett egy repedezett falú, csonka tetejű ház. Ablakai üres szemekkel bámultak vissza rá. Egyre csak nézett a falu végén magányosan álldogáló kunyhóra. Addig-addig nézte, míg valami furcsa árnyat nem vett észre, mely az ablak belső oldalán haladt el. Először azt gondolta, hogy az Ismeretlen Férfi biceg a ház másik pontjába, de hamar rájött, hogy még a bicegésnél is rendellenesebb az alak mozgása. Gwynn kezeiből gyorsan tölcsért formált, hogy jobban kilásson, miközben magában átkozta a zöld ködöt, mely ismét egyre jobban sűrösödni látszott a ház körül. Arcát már egészen az ablakhoz szorította, orra vége be is nyomódott, de nem sokat foglalkozott vele. Hirtelen egy sötét karmokban végződő, fekete kéz csapódott az üvegnek, miközben lefelé csúszott az a valami, furcsa, csorgó nyomot hagyott maga után az ablakon. Nem kellett sok Gwynnek, sietve kirohant a házból és a falu széle felé vette az irányt. Az a néhány otthon maradt öregasszony nem vette észre a határ felé loholó fiút. A hajnal a végéhez ért, a köd szinte ellehetetlenítette a látásviszonyokat, és a fiú ösztönösen megdermedt. Érzékszervei teljesen összezavarodtak, nem tudta merre van az út és hol kezdődik a víz. Ami pedig még rosszabb volt, hogy egyedül maradt. A zöldesfehér fátyol szinte halotti lepelként nehezedett rá. Egyre jobban úrrá lett rajta a félelem, és már bánta, hogy ostoba módon elindult, amikor tudta, a reggeli köd veszélyes. Nem volt más választása, minthogy megvárni, amíg feloszlik a köd, annyira, hogy tudja folytatni az útját.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideje várakozik ott egyedül, amikor furcsa léptekre lett figyelmes. Remegő kézzel, összeszorított fogakkal húzta ki az íjat és a hang irányába fordította, melyet egyre közelebbről hallott. Egy tompa, cuppogás és valami lépés zaja volt. Végül túlvilági fény tört át makacsul a sűrű párán.

- Tedd le azt a fegyvert, kölyök! Barát vagyok – hallotta meg a mély, kissé rekedtes hangot. Nem sokkal később egy mankós férfi alakja bontakozott ki előtte. Sűrű, bozontos fekete szakáll keretezte arcát, vastag szemöldök árnyékából kék szempár nézett rá, félhosszú haját hanyagul hátrakötve viselte. Öltözéke különösen rongyos volt, mocskos ingből, viharvert, sötétszínű kabátból és széttépett nadrágból állt. A fiú nem tudta eldönteni, mi hökkentette meg jobban. A nyolc éve nem látott Ismeretlen Férfi, vagy a különös lángú lámpás, mely soha nem látott tisztasággal oszlatta fel körülöttük a ködöt.

- Jó reggelt… - köszönt, de elakadt a megszólításnál. Az Ismeretlen Férfi megnevezés kissé nevetségesnek hatott volna.

- Mortimer vagyok. Meglehetősen sajnálom, hogy ennyi év után most sikerül bemutatkoznom. Nem nagyon járhatok el otthonról. De mondd csak, mit keresel te erre? Úgy tudtam ti falusiak nagyban kerülitek ezt a helyet.

- Igazából az ablakunkból látszik az ön háza, és valami furcsa árnyat láttam onnan. Azt hittem történt valami, így felé szaladtam.

- Bizonyára csak rémeket láttál. Nincs semmiféle árny a házamban, és ostoba hősködésre nincs szükségem. Most pedig eredj haza, nesze vidd ezt a lámpást, hazatalálsz vele. Valamint, kérlek, többet ne nagyon jöjj erre. Ha visszataláltál, rögtön fújd el a lángot és dobd a vízbe a lámpást. Nem szolgálna senki előnyére sem, ha felfedeznének egy ilyet a kezedben – adta a szóhoz sem jutó fiú íjat tartó markába a különös tárgyat, majd hátat fordítva neki visszafelé indult, és lassan elnyelte a köd. Alaposan megvizsgálta a lángot. Színe eltért a tűzétől. Bíbor lángnyelvek nyújtózkodtak szanaszét a lámpás belsejében. Jól tudta, hogy ezt mágiával hozták létre, mégsem érezte a késztetést, hogy rohanjon a templomba és szenteltvízben fürödjön meg, amiért bűnös tárgyhoz ért. Míg hazafelé sétált, reménykedett benne, hogy nem találkozik a falusiakkal. Minden vágya az volt, hogy megtarthassa az új szerzeményét, de ha felfedezték volna nála, a legkellemetlenebb ördögűzésen kellett volna átesnie. Semmi kedve nem volt pucérra vetkőzni a templom és a furcsán kántáló emberek előtt, miközben a helyi pap mindenféle bibliai szöveget motyog felé, hogy aztán szenteltvízzel mossák át minden porcikáját és közben végig az arcába nyomjanak egy ezüst keresztet. Ráadásul rá is jöttek volna, hogy Mortimer adta neki, és egészen biztosan kaptak volna az alkalmon, hogy rágyújtsák a különös emberre és a soha nem látott lányaira a házat. Ostobaságnak tartotta az egész boszorkányos históriát, ami körbelengte őket. A felől is biztos volt, hogy többet nem fogja látni a férfit, főleg nem a lányait. Talán jobb is volt így mindenki számára.

Ahogy visszaért a faluba gyorsan megszabadult a lámpástól. Furcsa módon a falusi házakat csupán a szokásos füstös, zöld homály takargatta, a határra leereszkedő köd el se érte az itteni házakat. Úton volt a gyakorlóhelye felé. Azon tanakodott, lehet megpróbálkozik a hátrafelé nyilazással. Már egészen ügyes volt a céllövésben, de érezte, hogy ha ebben a faluban marad sosem fog igazán jóvá válni. Magában már eldöntötte, hogy ha betölti a tizenhetedik életévét, elhagyja Shrin faluját és továbbfejleszti íjászképességét. Nagyon is jól tudta, hogy szülei számára milyen nehéz lesz, mivel ő volt az egyetlen életben maradt fiúk, és csak ő vihetné tovább a Mentho család ősi halászhagyományát. De neki már elege volt a sok halból és az egyéb tengeri lényekből. Már így is sokkal többet tudott az itteni élővilágról, mint amennyire érdekelte. Változásra és szabadságra vágyott.

Ráérősen baktatott az utcán. Nem vette észre az egyik ház hátsó udvarán álló, korabeli fiúk tömegét, akik egy lány köré álltak, teljesen a vízhez szorítva őt.

- Ugorj a vízbe, hadd lássuk, boszorkány vagy e! – utasította a lányt röhögve egy korához talán kissé magas fiú. Esetlenül nézett ki a jóval kisebb nadrágjában, aminek szára alig ért a térde alá, és csapzott hózentróger rögzítette furcsán széles vállaira. Sötétbarna, durva anyagból készült ingének ujja könyökéig ért, szőke fejét halászsapka fedte. Széles, vigyorra húzódó szája szinte lefedte a fél arcát, miközben még egy lépést tett a lány felé, aki kénytelen volt hátrálni. Cipője sarka már a sötét tó vizében ázott.

- Nem ugrok! – húzta ki magát határozottan a lány és mélyen zaklatója szemébe nézett.

- Szóval boszorkány vagy, mi? – torzult el a fiú arca. – Hadd lássalak, hogy lebegsz a vízen! Ha pedig nem vagy boszorkány, nincs mitől félned igazam van? – fordult a többiek felé megerősítésre várva. Azok buzgón bólogattak és vészjóslóan ők is közelebb léptek. Kezükben fabotokat szorongattak. A lány úgy érezte magát, mint egy vágómarha, akit bármelyik percben megölhetnek. Jóval erősebbek és idősebbek voltak nála, és már esélye sem volt a menekülésre. Ám mégsem hagyta el a bátorsága.

- Ugorjatok bele ti! Miért csak nekünk kell vízbe menni? Férfiak nem is lehetnek boszorkányok? Megnézném én is szívesen, hogyan merültök el és fulladtok meg a vízben!

- Óóó, halljátok ezt, srácok? Micsoda nagy szája van, de egy boszorkányhoz ez illik!

- Nem vagyok boszorkány! Ti viszont falusi patkányok vagytok! - emelte fel hangját.

- Még szerencse, mi patkányok tudunk úszni. Hé, fogjátok meg és dobjátok bele! – biccentett a többiek felé, mire ketten két oldalról megragadták és lóbálni kezdték a víz felé. A lány kétségbeesetten visítozott és meglehetősen választékos szitokszavakkal illette a támadóit.

- Gyorsan lendítsétek bele, a végén még megátkoz bennünket, vagy varanggyá varázsol minket – röhögött fel hangosan a csapat vezére. – Micsoda víziszonya van, te tényleg boszorkány vagy!

- Nem vagyok az, eresszetek el, vagy megbánjátok! - kiabálta.

- Háromra engedjétek, hadd repüljön szép ívesen a vízbe. Te meg ne félj, úgyis lebegni fogsz a felszínén, aztán már egy kettőre a máglyán fogsz égni a családoddal együtt!

- Kyle, ti mégis mi a fészkes francot műveltek? – csattant egy ismerős hang. Egy pillanatra meghűlt a levegő, és a lány fogva tartói is abbahagyták a lóbálását, de még mindig erősen markolták felkarját, miközben ő hevesen rúgkapált.

- Nahát, Gwynn, te se mentél ki hajózni? – kérdezte meglepetten a Kyle névre hallgató magas fiú.

- Én akkor megyek ki, amikor csak akarok, veletek ellentétben. Úgy tudtam büntetésben vagytok, mert megrongáltátok anyám szállítmányát.

- Ha tudtuk volna, hogy az az anyádé, nem csinálunk vele semmit, hidd el, de te is tisztában vagy vele, hogy mindegyik kocsi ugyan úgy néz ki – mentegetőzött kezeit felemelve Kyle. 

- Nekem te ne mentegetőzz Kyle! Most pedig, engedjétek el azt a lányt!

- Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy utasítgathatsz engem? Az egy dolog, hogy apád a falu első embere, de te még csak a kölyke vagy. Ne üsd bele a dolgod az enyémbe! Hé, ti ott, kidobni! – kiáltott a két alacsonyabb fiúnak, akik egy utolsó lendületet véve, készek voltak elengedni a lányt, aki rémült sikoltozásba kezdett. Hirtelen valami sziszegve megfeszült.

- Eresszétek el! - mondta Gwynn, újra, miközben Kyle felé tartotta a kifeszített íját. A nyílvessző hegye a fiú felé meredt.

- Ugyan már, ne szórakozz velem, azzal a gyerekjátékkal – remegett meg Kyle hangja, majd rémülten felkiáltott, amikor egy nyílvessző suhant el az arca mellett, vékony vágást ejtve rajta, végül remegve beleállt a ház hátsó falának gerendájába. Ezzel egy időben, sikoltás kíséretében csobbanás hallatszott. Gwynn és Kyle a hang irányába néztek, de a lány már nem volt sehol.

- Ti idióták! – ordította el magát Kyle. – Nem hallottátok, hogy azt mondta eresszétek el? Nem úgy gondolta, hogy dobjátok ki! – Azok ketten rémülten néztek hol a vezérükre, hol Gwynnre.

- Hol a lány? – kérdezte Gwynn éles hangon a csoporttól, mire az egyikük rekedtes hangon, sűrű torok köszörülések közepette megszólalt.

- Úgy tűnik mégsem lebeg a vízen…

- Ti teljesen megőrültetek – hangzott Gwynn felelete, majd sietve a víz felé ment, hogy beleugorva megkeresse az eltűnt lányt, ám csobogás kíséretében, nem is olyan messze tőlük a partra vergődött valaki. Gwynn felé rohant, miközben még hátraszólt.

- Azonnal menjetek el innen, még mielőtt megbánjátok azt is, hogy a világra jöttetek! – futó léptek zaja volt rá a válasz, és hamarosan csak Gwynn és a lány voltak a tó sáros, néhol zöld foltokkal fedett partján. A leány ruhája teljesen elázott, fejkendője pedig az arcára tapadt, miközben hason fekve lihegett a parton. Ahogy Gwynn közelebb ért, rémülten felült és a fenekén csúszva próbált hátrálni.

- Mit akarsz tőlem?

- Nyugalom, segíteni jöttem – nyújtotta felé a karját. A lány néhány pillanatig tétovázott, majd elfogadta a felé nyújtott kezet.

- Miért? – tette fel a kérdést, miután Gwynn felhúzta a földről.

- Bajban voltál – a lányból hüppögés szerű szipogás szakadt fel, de úrrá lett magán. A vizes fejkendőjét szendén a szeme elé húzta, mintha csak el akarta volna takarni az egész arcát.

- Nos, hát, köszönöm – motyogta a lány.

- Ugyan, semmiség. De áruld el, mit keres egy kislány erre? – kérdezte érdeklődve a fiú, felé hajolva, mire a lány sértődötten felcsattant.

- Nem vagyok kislány! Faragatlan tuskó! – Lassan eltűnt belőle minden megszeppentség, és visszatért igazi, tüzes természete. – Tizenhárom éves vagyok!

- Hát ahhoz képest elég kicsi vagy, mit ne mondjak – csodálkozott el Gwynn.

- Mondod te, aki csak fél fejjel magasabb nálam – tette csípőre a kezét miközben megállt a fiúval szemben.

- Én még növésben vagyok – húzta mosolyra a száját. – Ha idősebb leszek, még ennél is magas leszek – húzta ki büszkén magát. - Te viszont, minden bizonnyal ekkora maradsz.

- Ez engem nem különösebben érdekel – vonta meg a vállát az ismeretlen leány. – Ha megbocsájtasz, dolgom van – kerülte meg a fiút. Közben cipője megcsúszott az ingoványos földön, de mielőtt elesett volna Gwynn elkapta.

- Hol van dolgod? Elkísérlek. Nem vagy idevalósi, ha még ezen a talajon sem tudsz rendesen menni.

- Az, hogy mi a dolgom, nem rád tartozik, és pont annyira vagyok idevalósi, mint… - válaszolta a lány, de hirtelen elharapta a mondat végét.

- Mint ki? – kérdezett vissza Gwynn. Majd némi hallgatás után felcsillant a szeme. – Na, várjunk csak! Hiszen te is ott laksz az öreggel a falu szélén! A lánya vagy! – Sokkal inkább tűnt lelkes felkiáltásnak, mint kérdésnek.

- Na és? Ha ő az apám és ott élünk mi van abból? Most, hogy tudod hol lakom, te is vízbe akarsz dobni? Vagy valami mást akarsz csinálni velem, hogy kiderítsd, boszorkány vagyok e? – fonta össze vizes ruháján a karját.

- Ugyan dehogy! Nem hiszek a falusiak képzelgéseinek – a válasz teljesen meglepte a lányt. – Nem tudom, miért éltek úgy ahogy. De biztos vagyok benne, hogy megvan rá az okotok.

- Az biztos – suttogta a lány. Szeme a gerendába beleállt nyílvesszőre tévedt. A fiú követte tekintetét, és zavartan megdörzsölte a tarkóját.

- Hát lehet kissé túllőttem a célon. Kyle nagy szerencséjére – nevetett fel.

- Miért segítettél nekem? – nézett most az először egyenesen a szemébe a lány. Gwynn teljesen elveszett a szomorúan csillogó, mélyzöld szempárban.

- Mert nem akartam, hogy bajod legyen – válaszolta őszintén a fiú, maga se tudta miért csúszott ki ez a száján. – Mért kezdtek el bántani?

- Nyilván rájöttek, honnan is jövök. Először csak követtek, amint megláttak engem a faluban. Aztán elkezdtek ide terelni, és sehogy se tudtam előlük meglépni, sokkal jobban ismerik a helyet, így belesétáltam a csapdájukba. Ez a falu belülről romlott…

- Nem kell tőlük többet tartanod, most már békén fognak hagyni.

- Az biztos… - suttogta a lány, úgy, hogy Gwynn nem hallotta meg. A következő pillanatban felkapta a fejét, minta valami távoli hangra lett volna figyelmes. Gwynn is fülelni kezdett, de ő nem hallott mást, csak a füstbékák brekegését. Egy éppen gomolyogva ugrált el mellette, mivel a fészkük közelében álltak.

- Most mennem kell – indult meg csúszkálva a sárban sietve a lány.

- Várj! – szólt utána a fiú és a nyomába eredt. Amikor utolérte, megállt előtte. – Áruld el a neved!

- Lehet, többet nem is találkozunk – hangzott a kissé lehangolt válasz. – Nem jöhetsz a házunk közelébe – Gwynn nem érttette mi ez az egész a falu határában álló ház körül. De egészen kíváncsivá tette.

- Akkor is áruld el a neved, kérlek! Az enyém Gwynn. Gwynn Mentho.

- Lillahnn.

- Örülök, hogy megismertelek, Lillahnn. Csodaszép neved van. Olyan varázslattal teli – mosolygott rá a fiú, mire a lány kissé elpirult, miközben aprót bólintott. Újra felkapta a fejét a nagyon távoli hang irányába, arcán némi rémület suhant át. - Ég veled! - Gyors léptekkel indult meg az úton, de pár méter után visszafordult a fiúhoz, aki éppen kiszedte a nyílvesszőjét a gerendából.

- Miért lőttél rá? – kérdezte. Gwynnt meglepte a kérdés.

- Azt hittem, elég lesz, hogy eltántorítsam a tervétől, de tévedtem. Meg akartam ijeszteni – Lillahnn válasza azonban teljességgel megdöbbentette.

- Ez nem igaz. A nyíl azt dalolta, ölni akarsz.



Figyelmeztetések (kijelölés után látható): halál leírása




Share:

9 megjegyzés:

  1. Kedves Szerző!
    Ha ezt a történetet könyvben kapom, biztosan nem tudom letenni. Nagyon szépen írsz, én nem találtam fölösleges leírórészeket benne, remélem, a folytatást is láthatom majd.
    Pár apróságot megjegyeznék: a fiú külsejét nem tudtam befogni (még mindig a gyagyám, de szeretem magam előtt látni a főkarakter külsejét)
    ...sietve belenyúl apja sötét kabátjának mély zsebébe. Hamarosan elővesz... ; (sietve-hamarosan üti egymást)
    Ereje egyre inkább elhagyja..., ...ereje végleg elhagyja...; (egyre gyengül?) ...kishúgát, majd minden igyekezete ellenére...; (majd fölösleges),
    ...újabb halászásra indultak. (halászatra?)
    "...valami lépés zaja volt." (valami lépés nincs, lépésféle?)
    A levágott végtagokat érzik a tulajdonosok, az agy úgy jelez, hogy minden oké, a test egész. Az apuka reakciója nem életszerű, oda még betennék valamit, döbbent csendet, szavak keresgélését, ahogy ránéz a lányai rémült arcára, stb. Elvesztette a lábát, azért ez annyira nem okés, nem hinném, hogy csak úgy hahotázgat. Párbeszédeknél figyelj rá, hogy a felszólítás után legyen felkiáltójel!
    A fiú ne használja az "ön" szót, falusi környezet, szerintem a "maga" jobban illene oda.
    "- Kyle, ti mégis mi a fészkes francot műveltek? – csattant egy ismerős hang." - szemszög??? eddig Gwynt láttuk!
    ...világra jöttetek! – futó léptek... - Futó léptek...;
    Bajban voltál – a lányból hüppögés... - A lányból...;
    Párbeszédek központozásának érdemes utánanézni az interneten, habár az is lehet, hogy ez csak figyelmetlenség volt a részedről.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ildikó!
      Köszönöm a kedves szavakat! :D A történet többi része egy blogon ül, hamarosan ennek a bejegyzésnek a végén szerintem ott lesz a link is. :)
      A fiú külsejével nem akartam rögtön mindent az olvasóra zúdítani engem meg mindig az idegesített, hogy a könyv elején már taglalva van a külseje. A történetemben ez lassan bontakozik ki a többi fejezetben már van rá utalás.
      Az a jelenet nem élet szerű, már kaptam rá visszajelzést, de még nem tudom, hogy tegyem megrázóbbà, az eddigi verziókat elvetettem. A javaslatok amiket írtál tényleg jók, ezekre nem gondoltam! :)
      Igen Gwynnt láttuk, itt lehet bekavartam. Viszont mint írtam a lány szemszögéből történt az az eset, mivel az ő érzéseit is leirtam. Lehet így kavarodás lett, de majd egyértelművé teszem. XD Nagyon köszönöm hogy ezt szóvà tetted! :D
      Igyekszem a közpozàsra figyelni, de így is bele - bele siklok hibákba ezért örülök, hogy ki lettek emelve! :D Mindenképpen javítani fogom őket! :D

      Köszönöm a tartalmas visszajelzést! ^^
      Moro

      Törlés
    2. Ja meg azt kifelejtettem, hogy inkább teszek bele egy kis utalást az első fejezetbe, hogyan néz ki, hogy senkinek se legyen zavaró, az hogy elképzelhetetlen. Lehet túlságosan titokzatosra sikerült megírnom. :DD

      Törlés
    3. Kedves Moro!
      A főkarakter külsejét nem célszerű későbbiekre hagyni, mert az olvasó, ahogy olvasni kezd, elképzeli a jelenetet. Ha nem adsz mankót, akkor elképzeli, hogy pl.: a fiú magas, vékony, vörös hajú, szeplős, barna szemű. Bármi miatt képzelheti ilyennek, ismer valakit, aki pont így beszél, vagy íjászkodik, vagy látott tegnap este egy filmet, és abban így nézett ki a főszereplő. Ha Te a harmadik fejezetben elkezded részletezni, hogy szőke hajába belekapott a szél, kék szemében megcsillant a napfény, akkor valószínűleg vakarni fogja a fejét, mert már két fejezeten át magáévá tette a karaktert, aki nem is olyan, amilyennek ő képzelte. Egy szerkesztővel erről sokat beszélgettünk, és ő magyarázta el, hogy a karakter külső jegyeit - nem kell mindent, részletekbe menően, csak valami kis mankót, apróságot - a regény elején kell bemutatni, vagy sehol! Ha sehol nem mutatod be, akkor az olvasó dönt, viszont annak meg van az a veszélye, hogy távoli marad a karakter, úgyhogy ott nagyon ügyesnek kell lenni. Nekem ez a verzió tuti nem menne, de egyszer majd lehet, hogy kipróbálom.

      Törlés
    4. Értem, köszönöm a tanácsokat! ^^

      Törlés
  2. Helló,

    Nagyon tetszett a történet: gördélkeny, izgalmas és eseménydús volt, és a hangulata azonnal magával ragadott. Könnyen magam elé tudtam képzelni a történetet.

    Egyedül azt sajnáltam, hogy nem volt tovább mit olvasni. :)


    Üdv:
    Brukú

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahoy!
      Köszi, ennek nagyon örülök, igyekeztem minél élethűbb és elképzelhetőbb leírásokat adni. :D

      Moro~

      Törlés
  3. Imádom, ahogy írsz. Az előhang olyan volt, mint egy zacskó rágcsa, amit teletolnak ízfokozóval és nem bírsz vele leállni.
    Tetszett, ahogy a helyet bemutattad az apa és fia közti párbeszédben. A hangulatot is nagyon jól megalapoztad a zöld köddel és a tavas-sáros vidékkel.
    A karakterek szimpatikusnak tűnnek, noha sokat nem tudunk még róluk. Az utolsó mondat pedig nagyon odavágott, imádtam.
    Ahogy azt is, ahogy szépen körülírsz mindent.
    (Az észrevételeimet a központozással kapcsolatban az előttem kommentelők már leírták, így én nem fogom még egyszer.)
    Nem tudom, hogy én siklottam-e el fölötte, de a főszereplőd korát nem tudtam belőni. A leírás alapján igen fiatal még, de a szavai idősebbnek tüntetik fel. Egyébként szépen lehoztad a kapcsolatát a helyiekkel, hamar összeállt a kép.

    Jolt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahoy! ^^

      Hű, köszönöm! :D
      Igyekeztem nem túl tipikus helyszínt választani, és ezek szerint nem lőttem mellé. :DD
      A karakterek a maguk módján bontakoznak ki, itt talán kicsit túlságosan rejtélyesre sikerült őket meírni... :D De aztán tényleg jobban kiforr a karakterük. :D
      Nem siklottál el fölötte, de ha zavaró, hogy nem ismerhető fel a kora akkor belejavítom azt is, mert ez is a következő fejezetekben derül ki. :D

      Moro~

      Törlés