2018. február 26., hétfő

, ,

Henna - Buborékvilág



/Figyelmeztetések a lap alján./


(A Pennát a kézbe oldal kihívására készült mű. Címszó: sellő)



Ott álltam a szoba egyik sötétbe burkolózó sarkában. A széles ablak túloldalán tombolt a vihar, ami azóta nem csitult, hogy kedvesem, szerelmem, hercegem már nem az enyém volt. Villámok cikáztak a már-már fekete égbolton, amik egy pillanatra erőszakos fénnyel árasztották el a helyiséget. Innen is hallani lehetett a tenger hullámainak haragos moraját. Az otthonom, az igazi otthonom dühös volt, amiért egyik lányát csúnyán elárulták. 

Lábamból lassan, de folyamatosan szivárgott a vér, mint minden egyes pillanatban azóta, hogy léteztek. Ezt azonban csak én láttam, mint ahogy a vele járó kínzó fájdalmat is csak én éreztem. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy sikolyom is néma volt, köszönhetően a Tengeri boszorkának, aki hátborzongatóan nagy örömmel metszette ki nyelvemet. A sellők között is kivételesen szépnek mondott hangom elveszett. Eladtam a lelkemmel együtt, az örökké sajgó lábakért és Érte. 

Megfizettem az árát az örök boldogságnak, de átvertek! Reklamációról azonban szó sem lehetett. Az alku kegyetlen, de félreérthetetlen minden egyes pontja. Nővéreim, a drága lelkek, akik mindig is óvtak és vigyáztak rám, a legkisebbre, mégis megtalálták az életmentő kiskaput, aminek tárgya jelenleg is a kezemben pihent. Meg volt az esélyem, hogy visszamehessek a régi életembe, a tenger mélyére, a gyönyörű korallzátonyok közé, ahol testvér, lány és barát voltam. Oly sok áldozatot hoztam ezért a plátói szerelemért! Oly sokat szenvedtem és reméltem… Hiába?

Csak álltam egyhelyben, egyre szorosabban markolva a boszorka tőrét. A szúró fegyver gyönyörűen nézett ki. Markolata gyöngyházfényű volt, de olyan halovány, hogy szinte már áttetszőnek hatott. Pengéjében mintha a tiszta, kék víz hullámzott volna. Lélegzetelállító, éles és halálos.

Halál. Ez volt a megoldás. Azért, hogy élhessek, Neki meg kell halnia. Vérét a lábamra folyatva visszakaphatnám uszonyomat, majd az ablakon kivetve magam újra körülölelhetnének a biztonságot nyújtó, ringatózó hullámok. Egy újabb ár, amit meg kellene fizetnem.

Néztem, ahogy hercegem nyugodtan fekszik a királyi méretű franciaágyban, egyik kezével átkarolva a hozzábújó menyasszonyát. Nekem kellene ott lennem! Engem kéne féltőn és kisajátítón ölelnie, csókolnia, szeretnie! Én voltam, aki kimentette a vízből, amikor fulladozott, én adtam fel érte a családomat, az otthonomat, mindenemet.

Közelebb léptem az ágyhoz. 

Rajtam kívül semmi és senki nem mozdult. Mintha megállt volna az idő. Néztem az arcát, a szemébe hulló fekete tincseit, az erőtől duzzadó karját. Bár ostobaság volt, de arra a pillanatra vártam, amikor megzavarodva felébred, mintha nem értené, hogy miért nem én fekszem a karjai között. Felkel, tudomást sem véve hitveséről, felém lépked, majd olyan szorosan, mint egykor régen, magához húz, és a fülembe suttogja azokat a szavakat, amiket én is mondanék, ha megtehetném.

Ekkor váratlanul mocorogni kezdett, oldalára fordult, arccal választottja felé, majd átkarolta őt, és belecsókolt a nyakába. Nem ébredt fel, álmában, önkéntelenül cselekedett végtelen nagy gyengédséggel.

Méreg futott át az agyamon, vörös fátyol ereszkedett a szemeim elé. A harag jelei.

Még egy lépéssel közelebb mentem.

Jobb kezemmel megszorítottam a tőr markolatát, majd lassan, de határozottan felemeltem. Csak egyszer kell lesújtani, csak egyszer kell megtenni…

És abban a pillanatban meghallottam, hogy mit mormol a hercegem.

- Ariel! Ariel! 

Az én nevem volt, amit hosszú napok elteltével sikerült csak megfejtenie. Akkor még mosolyogtam. Szívem akkor még vidáman vert mellkasom börtönében. Akkor még ő is velem táncolt…

Az emlék hatására könnyek homályosították el a látásomat, kezem megremegett. Elég volt egyetlen apró kis bizonytalanság, és máris elvesztem. Összerogytam közvetlenül az ágy mellett.

- Képtelen vagyok rá – tátogtam, miközben hangtalanul zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre erőt vettem magamon és kimentem a szobából, észrevettem, hogy a villámlás és a mennydörgés megszűnt. Csupán halkan, szomorkásan, egyenletesen pityergett az ég.

Utam egyenesen a kastély melletti sziklákhoz vezetett, ott is a legmagasabbikra kapaszkodtam fel. Bár a kövek csúsztak, és egyik-másik élesebb darab több helyen megvágta meztelen talpamat, mégis viszonylag hamar feljutottam a szirtre.

A szél belekapott a hajamba, körém csavarta, mint egy meleg takarót, mintha meg akarna óvni a hidegtől. Alattam a tenger hullámai folyamatosan csapkodták a sziklákat, erőszakosan egyre feljebb akartak kapaszkodni. Rám vártak. A tajtékzó vízrengeteg tudta, hogy hamarosan az én lelkem is az övé lesz. Távolról hallottam nővéreim leírhatatlanul szép énekét. Szívszorítónak mondanám, de az én szívem addigra már régen meghalt, nem érzett, csak létezett… még.

Ledobtam a tőrt magam mellé, ezt az erőszakos tárgyat nem akartam magammal vinni az örök végtelenbe. A nap kidugta feje búbját a horizonton, vörösen, erőteljesen világított, ellentmondva ezzel az esőnek, a viharnak, minden szomorúságnak. Körülötte a felhők is színes ruhákba öltöztek; narancssárgába, sárgába, rózsaszínbe.

Ezzel a képpel akartam búcsút inteni a világnak, ám egy századmásodperccel a vízbe csapódásom előtt felrémlett bennem szerelmem arcképe, ahogy vidáman mosolyogva táncra perdít a homokos parton.

Érte éltem, érte halok, és a halálom után is érte hullámzok majd a tengerben.


Figyelmeztetések (kijelölés után látható): halál, szerelem

Share:

6 megjegyzés:

  1. Yoh!

    Azt hittem, ezt a történetet már annyiszor elmesélték, hogy nem lehet újat mutatni, neked mégis sikerült! Két szóval megváltoztattál mindent. Ahogy a herceg Ariel nevét suttogja. Ez a két szó volt, amitől az írásod igazán megfogott. Megváltoztatta az ismert történet végének teljes jelentését. Mert Arielt a herceg sose feledte. Csak nem volt elég erős, hogy igazán szeresse.
    Nem vagyok jó véleményező, tudom jól, inkább csak reakciót tudok írni. Én egy kicsit soknak éreztem a jelzőket az elején. Gyönyörűen írtad le, érzékletes szavakkal kiegészítve a szavaknak, képet, "látványt" adva, de néha a ki nem mondott, le nem írt szavak sokkal... sokkal jobban ütnek.
    Ariel romantikus, naiv lélek volt, lehetett drámai is a gondolkodása, de ahogy a történetet meséli, nekem kicsit sok, eltaszít Arieltől, nem érzem magam annyira közelinek a fájdalmát a vívódását azzal, hogy ennyire szépre és gazdagra van fogalmazva az írás.

    üdv, Zsazsi :3

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök, hogy egyik ismerősöm megmutatta ezt a blogot, ami által elolvashattam a novelládat!
    Tetszett ez az ötlet a Kis hableány történetéről. Szépen fogalmaztad meg a mondatokat, oda tudtam képzelni magam, mintha a szoba egyik sarkában álltam volna, majd a sziklán a lány mellett. Tetszettek a szavak is, amiket használtál. Az én szókincsem sajnos még mindig kevés, ezért élvezet olvasni ilyen novellákat/történeteket. Mellette remélve, hogy pár szó vagy kifejezés rám ragad. :D
    Van még más novellád, esetleg regényed? :)

    VálaszTörlés
  3. Sosem szerettem ezt a mesét, Ariel tényleg csúnyán megjárta, és ezt gyönyörűen levezetted ebben a novellában. Szépen, nagy odafigyeléssel megírt történet, habár egy kicsit én is túlírtnak találtam. De az utolsó mondatot nem értem. Az érte hullámzok majd arra utal, hogy habbá vált? Szerintem ezt Ariel nem tudta előre.

    VálaszTörlés
  4. Én abszolúte nem vagyok romantikus lélek, rendszerint a hideg futkos a hátamon a tömény romantikától, de ettől még elismerhetem, ha egy írás jó. A tied jó. Nagyon jó. Szépen fogalmazol, gördülékeny volt az olvasás, a vihar elmúlása a végén, ahogy az Arielben munkáló érzelmeket elénk vetíti... jó ötlet volt beleszőni.
    Ami a "túlírást" illeti (van ilyen szó egyáltalán?), szerintem abszolút Ariel hangján szólaltál meg... csak nem biztos, hogy ebben a szituációban ennyire gyönyörű mondatokat kellett volna egymásba láncolni. Aki megtört, keserű lélek, nem biztos, hogy észreveszi a részleteket maga körül, és az sem biztos, hogy kínjában ennyire gördülékeny lenne a gondolatmenete. Ha egy kicsit csapongóbb lenne, kiegyensúlyozatlanabb, lehet, hogy jobban átjönne Ariel fájdalma. Én igazság szerint nem tudom (szerintem a hang teljesen passzolt a karakterhez), csak próbáltam arra reflektálni, amit a többi hozzászóló írt.
    (Ha vért izzadnék se tudnék ilyen szépen fogalmazni, szóval respect!)

    xx Jolt

    VálaszTörlés
  5. Ahoy Henna!
    Szeretem a fogalmazasod, szép képekkel dolgozol, szerintem nem volt tulírva nem ismerem a kihívást se amire írtad, de lehet pont egy másik oldalakról kellett megismerni Arielt. En mindig is álmodozó naiv leleknek kepzeltem el, szerintem szépen meg lett írva. ^^
    Tesztet az, hogy a herceg Ariel nevét kiabálta. Eleve Andersen gyönyörű meséiért oda és vssza vagyok, és sikerült tovább vinned a szép irasoddal a hangulatát. :D

    Ölel,
    Moro

    VálaszTörlés
  6. Szia, Henna!

    Az elején nem esett le, hogy ez a kis hableány története akarna lenni (legalábbis annak a vége), de azért végül rájöttem. :D Nem erre számítottam, amikor megnyitottam a lapot. De nem okozott csalódást. Nagyon jól ábrázolod Ariel érzéseit, a vívódását, a szerelmét a herceggel. Bár az is igaz, hogy néhány helyen szerintem kicsit túl sok volt. Mármint nem az érzelmek, inkább az ahogy leírtad. Nem kell feltétlenül mindig túlcsicsázni a szöveget, én úgy vettem észre az igazán jó érzelmet leíró részek egyszerűek, és mégis nagyot ütnek.
    Ettől függetlenül tetszett, és örülök, hogy az Andersen-féle befejezéssel zártad, nem a Disney-félével, mert így volt a legütősebb vége.

    Üdv,
    Gi.

    VálaszTörlés